A magyar futó magánya

Még mindig él bennem egy eleven emlékkép a késő gimnáziumi évekből, amikor vagy lebicikliztünk a Balatonra, vagy elvittek motorkerékpáron valahova és útközben mindíg intettünk a szembejövő biciklistáknak és motorosoknak, ők meg vissza nekünk. Valahogy megfogott ennek a szubkultúrának a különös szokása, hisz valljuk be őszintén azt sem tudtuk kinek intettünk. Viszont úgy éreztük tagjai voltunk valaminek. Valaminek, aminek a gyalogosok és kocsisok nem. Leírhatatlan érzés. Semmi emberfeletti, egész egyszerűen egyedi és ezért nagyon bennem maradt.

Biciklizni és motorozni már nem szoktam, viszont futni annál inkább, Mostanában majdnem minden reggel futok 40-50 percet a helyi kisvárosban. Ezzel nem vagyok egyedül errefelé. Rengetegen futnak reggelente, napközben és estefelé is az év minden hónapjában. Nem ismerem az itteni futókat és nem vagyok futó-klub tag sem. Ennek ellenére szinte mindenki vagy int a kezével vagy köszön egymásnak futás közben, ahogy elhaladunk egymás mellett. Nem mondom, hogy az Egyesült Államokban ez mindenhol így van és nyilvánvalóan egyes, sokak által látogatott helyen (Central Park, NYC), nyilvánvalóan senki nem köszön praktikus okok miatt. Feltételezem ugyanez a helyzet otthon a Margitsziget körül futókkal is. Nem erről a szituációról beszélek és nem is azokról a nemzeti parkokról, ahol rengeteg a túrista. Én az átlag kis- vagy külváros futótársadalmárol elmélgetek itt.

Ha ezt a futószegmenset (ha szabad így fogalmaznom) megnézzük mindkét országban, akkor sajnos azt láthatjuk, hogy a magyar futók sokkal kevesebbet integetnek vagy köszönnek egymásnak mint Amerikában. Legalábbis ez volt a tapasztalatom, amikor otthon jártam és futottam reggelente az elmúlt 4-5 évben. Nem merném állitani, hogy ez mindehol így van Magyarországon, de azt sem, hogy az én hazai futóélményemnek köze sincs a magyar futás-kultúrához.

Mindíg érdekel a kölünbség igazi oka. Ebben a témában is. Főleg azért, mert volt az a korábban említett gimnazista élményem, amiben bebizonyosodott, hogy vannak magyar szubkulturák, ahol a köszönés bevett szokás. És az hasonló mértékű mint Amerikában. Tehát, ha a magyar biciklisták és motorosok köszönnek egymásnak, akkor a futók miért nem?

Hiszen a futók általában vidám, nyitott, barátságos emberek a világ minden táján, otthon is. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy Amerikában minden futó köszönti egymást, de – hasonló környezetben – sokkal többször köszönnek az itteni futók egymásnak mint odahaza. Ahogy emlitettem, nincs nagy és sok mintás tapasztalatom az otthoni futással, de eddig mindíg amikor hazalátogattam örültem, ha a fele futótársam egyáltalán fogadta köszönésemet. Arról nem is beszélve, hogy volt mikor direkt kivártam hogy lássam, vajon odaköszönnek-e nekem előre. Sajnálva konstatáltam, hogy senkinek sem volt kezdeményezése egy helló, vagy kézlegyintés erejéig.

Egy üdítő kivételtől eltekintve, aminek nagyon megörültem és egyben adta is az ihletet ehhez a szösszenethez. Októberben otthon voltam és futás közben találkoztam 4-5 futóval amíg elfutottam az adótoronyig. Senki nem köszönt vissza, főleg nem előre. Amikor az adótoronynál szokásos módon visszafordultam, láttam, hogy egy negyvenes vagy inkább ötvenes éveiben járó futó kanyarodott mögém valahonnan. Nem tűnt se amatőrnek, sem pedig maratonra készülő profinak. 50 méterre lemaradva futott mögöttem, nem elözött meg, talán élvezte, hogy van aki diktálja neki a tempót. A város határához érve láttam, hogy kitartóan fut mögöttem. Amikor befordultam az első utcába, egy kicsit gyalogoltam, hogy pihenjek egy kicsit mielőtt ráfordultam volna a finisre. Ahogy sétálok, egyszer csak a mögöttem futó ember elszalad mellettem, int egyet kezével és a következőket kiálltja felém: “Jó vagy, gratulalálok, további jó futást!” Majd elfutott előttem. Én, a döbbenettől kicsit lefagyva, kis fáziskéséssel visszaintettem neki, és utánakiabáltam: “Neked is!”

Ez a jelenet olyan erőt adott nekem, hogy inkább abbahagytam a sétálást és elkezdtem futni utána. Gondoltam, most diktálja ő a tempót. Nem, nem azt a tempót.

A tempót a szemléletváltáshoz, hogy végre ne legyen magányos a magyar futó …

U.I.

Ha tetszett ez az írás és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi, valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor lájkold a blog Facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas

Ha nem vagy rajta a Facebookon, vagy úgy érzed ciki lájkolni a blog Facebook oldalát, de azért olvasnál néha még hasonló szösszeneteket, ne aggódj, akad más módszer is a blog követésére. Alul, az írás alatt egy (ál)név és egy email-cím megadásával pár másodperc alatt fel lehet iratkozni, és ezáltal értesítést kapni majd az új bejegyzésekről a jövőben.

 

Hozzászólások

  1. Rohánszky Pál mondta

    Ez a különbség valóban érdekes és elgondolkoztató. Én is rendszeresen futok és valóban sose jut eszembe köszönni a szembe jövőnek és sose nem is köszöntek még rám futás közben idegenek (M.o.-on). Vajon az USA-ban ez mitől alakulhatott így? Erről eszembe jut viszont, hogy itt M.o.-on (talán mondhatom, hogy itt Közép Európában) túrázás közben mondjuk egy viszonylag kevésbé látogatott turista ösvényen szinte mindenki köszön a szembe jövőnek. Vajon ez mitől alakult ki a futással ellentétben? És túrázás közben vajon az USA-ban is egymásra köszönnek? Ott még nem volt szerencsém túrázni.

  2. Ágnes mondta

    Kisvárosban élek, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki ismer mindenkit. Érdekesek a tapasztalataim. Futó nők még nem köszöntek rám, csak inkább grimaszoltak egyet (ha éppen lassabban kocogtam, észrevettem), mindegyik elég duci volt, velem ellentétben, aztán nem is találkoztam velük többet, gondolom, feladták. Viszont a férfiak szoktak köszönni, úgy vettem észre, ők jobban tisztelik, ha a másik is olyan “hülye”, hogy hétvégén is hajnalban elindul futni. A nők irigyek, negatívak, én ezt tapasztaltam.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>