A koppintástól a Super Bowl-ig. Az amerikai himnusz története a sporteseményeken.

Tavaly Novemberben beneveztem egy jópofa és egyedi futóversenyre, jobban mondva egy össznépi futóeseményre, ahol a résztevőket futás közben és után (egy nagy záróshow keretében) folyamatosan nyakon öntik festékporral hogy kiszínesítsék a futóélményt. Tényleg jó mulatság volt és még sportoltam is.

run or dye

A regisztrációt követően, fél órával a rajt előtt felsorakoztatták a részvevőket, és amíg gyűlt a tömeg zenével és apró inkább tréfás ajándéktárgyak kiosztásával szórakoztattak minket. Úgy 10 perccel a rajt előtt a szervezők bejelentették, hogy önként jelentkezőket keresnek az amerikai himnusz eléneklésére. Jelentkezett is egy tinédzser lány, aki – bár nem annyira mint Király Linda annak idején, meg ahogy olvasom nem olyan rég megint – elég szépen beégett a himnusszal, ugyanis a második sor után elfelejtette a szöveget. Ráadásul még elég hamisan is énekelt. A közönség azonban gyorsan a segítségére sietett és a himnusz hirtelen új életerőre talált a közel ezer felsorakozott résztvevő hangjától. Természetesen a himnusz végén a közönség hangos tapsviharral köszönte meg az önkénjelentkező bátorságát. Ahogy abbamaradt a taps, egy érdekes beszélgetésnek lettem fültanúja, ami egyben az ihletet is adta ehhez a szösszenethez.

A mellettem álló nő furcsállta, hogy még ezen a “mezei” futóeseményen is elénekeltetik a himnuszt és érdeklődve kérdezett körül barátnői körében, hogy valaki tudja-e egyáltalán miért játsszák el a himnuszt szinte minden sportesemény előtt. Senki nem tudta a választ a körülbelül ötfős társaságban. Na gondoltam, itt az alkalom, hogy utánajárjunk és kiderítsük ennek a számomra egyébként igen kedves szokásnak az eredetét és – ha sikerül no meg persze ha van, akkor – annak pszichológiáját is.

Az eredetre viszonylag könnyű volt választ találni. Kedvenc kutatópartnerem a gugli segítségével hamar kiderítettem, hogy „a csillagos-sávos lobogó” szövegét (“The Star-Spangled Banner”), azaz az amerikai himnuszt adó verset Francis Scott Key 1814-ben a britek fölött aratott győzelem örömére írta, és bár több törvényjavaslatban és nyilatkozatban is szerepelt, sőt 1916-ban Wilson elnök a fegyveres erők hivatalos himnuszává is emelte, hivatalosan azonban csak 1931-ben nyilvánították az Egyesült Államok himnuszává.

Azt már talán kevesen tudják, hogy az amerikai himnusz mai zenéje – nincs jobb szó rá – egy korabeli koppintás eredménye volt, ugyanis azt egy népszerű angol “kocsmai” ivónótáról a „To Anacreon in Heaven”-ről másolták. Érdemes belehallgatni itt és elgondolkodni a hasonlóságon. A sors iróniája, hogy amiről lopták éppen Angliából, azaz az ellenségtől származott. Koppintás ide, koppintás oda, egy biztos a “bordalt”, ahogy az amerikaiak inkább hivatkoznak erre a forrásra már jóval korábban énekelték és igen népszerű volt a lakosság körében.

Nem úgy az új “fiatal” himnusz szövege a huszadik század elején. Akkor többnyire hírről az emberek csak az újságokból értesültek, és akkor még nem alakult ki tudatosan felépített néptömegekre kiterjedő állami propaganda sem bár voltak már arra kísérletek, nem is akármilyenek. Az éppen beinduló moziipar volt talán az első ilyen tömegbefolyásoló lehetőség a kormányok kezében, igaz a mozik száma még nagyon alacsony volt akkortájt. Ahogy ezt az alábbi újságcikkrészlet is igazolja az I. Világháború alatt a patriotizmus az USÁ-ban olyan méreteket öltött, hogy a filmszínházakban rendszeresen játszották „a csillagos-sávos lobogót”, aminek a közönség felállva néma tiszteletadással adózott.

New Picture (10)

A korabeli mozikon kívül azonban zenét vagy zenei élményeket semmilyen számottevő tömegeket elérő médium nem tudott akkor még közvetíteni. Az egyedüli viszonylag nagy létszámmal látogatott esemény, melyen a közönség egyáltalán zenét hallgathatott jobbára csak a korabeli baseball meccsek voltak. A monda szerint a himnusz is a baseball meccseken lett ismert, népszerű és innentől vált elválaszthatatlan részévé minden mostani sporteseménynek is. De hogy is történt mindez?

A történészek szerint a csillagos-sávos lobogót a baseball meccsek szüneteiben játszó katonai zenekarok már a századfordulótól rutinszerűen játszották többi más népszerű dal mellett. Az I. Világháború miatt kialakult patriotizmus és a már korábban említett wilson-i proklamáció miatt állítólag az 1918-as World Series első baseball meccsén, amikor a zenekar a szünetben rákezdett a csillagos-sávos lobogóra, a játékosok hirtelen megálltak és jobb kezüket a szívükre téve tisztelegtek a felhúzott zászló felé fordulva. A nézők pedig spontán bekapcsolódtak az éneklésbe és a tisztelgésbe, majd a végén az új szövegű “bordal” óriási tapsviharral zárult a chicagói stadionban. A nem várt sikeren felbuzdulva a zenekar többször eljátszotta még a dalt az azt követő két másik chicagói összecsapáson is és mivel az újságok is megírták a sikert, így Bostonban (A Red Sox volt az ellenfél), a World Series további meccsein az ottani zenekar is műsorára tűzte, hasonló hatást váltva ki ott is. Ezzel meg is alapozta ezt a tradíciót, mert ezt követően minden baseball meccsen eljátszották, de innentől már a meccs előtt. Innen már csak egy lépés volt és ez a hagyomány átterjedt minden más sporteseményre főleg a második világháborút követő évektől.

Mostanság pedig gyakorlatilag rutinná vált, sőt talán nem túlzok, amikor azt állítom, hogy az egyik fénypontjává is vált minden sporteseménynek két ok miatt is. Egyrészt merthogy a dalt tényleg nem könnyű elénekelni. Aki erre vállalkozik annak valóban kiváló énekesnek kell lenni mert a dal több oktávot is nagyon gyorsan bejár beleértve a nagyon mély kezdettől („o, say…”) a magas végéig (“… of the free”), ami amatőr énekeseknek, sőt még profiknak is elég nagy kihívást jelent. A másik ok magában a himnusz szövegében keresendő, ugyanis nyelvezete nem egyszerű. Oly annyira, hogy az amerikaiak nagy része tényleg nem tudja kívülről, inkább csak végig mormolják a dalt. Ha lehet hinni a statisztikáknak akkor az amerikaiak majdnem kétharmadának gondja van „a csillagos-sávos lobogó” teljes szövegével.

sfw-national-anthem-analysis

Így a közönség a sportesemények előtt szinte epedve várja, hogy a kiszemelt vagy éppen önként jelentkező személy vajon ki tudja-e énekelni a „magascét” a “free” résznél, és ha sikerül is, vajon emlékszik-e a teljes szövegre.  (Erre Las Vegasban még fogadni is lehet, de erről majd később.) Nem véletlen, hogy óriási várakozás övezi minden országos jelentőségű sporteseményen éneklő személyének megnevezését. A mostani Super Bowlra, (az amerikai foci, azaz az NFL döntője) például csak két héttel az esemény előtt jelentették be a himnuszt éneklő személy nevét, (Idina Menzel, a Frozen c. film főszereplője). Aznapra más nagyobb hírt nem is kürtölt szét az NFL. A kép azért úgy teljes, hogyha a fentiek mellett azt is megemlítjük, hogy errefelé óriási dicsőség a himnuszt elénekelni és titkon mindenki de legalábbis a profi énekesek igenis vágynak arra, hogy egyszer őket kérik majd fel a himnusz eléneklésére.

Ugyanis a himnusz jó performanszával nagyon nagy népszerűségre lehet szert tenni Amerikában. Vagy éppenséggel a legjobban leégni is a himnusszal lehet. Ez utóbbi még nagyobb népszerűséget garantál az biztos. A legutóbbi ilyen beégés Christina Aquilera nevéhez fűződik, aki a 2011-es Super Bowl döntőjében improvizált mert elfelejtett egy részt a szövegből. Ezt, meg más nevezetes kínos himnusz élményt itt lehet megnézni. Kifejezetten ajánlom Steven Tyler és Hillary Clinton verzióját, mert abból kiderül milyen nehéz is ezt a dalt jól elénekelni.

De vajon tényleg ilyen egyszerű, egydimenziós az amerikai himnusz története? És vajon van-e valami más vetülete is, esetleg pszichológiája ennek a nemzeti szimbólumnak errefelé? Szerintem van. Mégpedig elég érdekes, de erről majd a következő írásban hamarosan.

 

 

Hozzászólások

Visszakövetések

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>