“Just do it!” avagy az öltöny és a határozott fellépés ereje

Biztos mindenki emlékszik egy olyan filmjelenetre, amikor a ház ajtaján egy jól szituált, öltönyös férfi vagy férfiak kopogtatnak és egy gyorsan elhadart kísérőszöveg után bebocsátást kérnek miközben hivatalos jelvényüket felmutatják vagy éppen csak felvillantják egy pillanatra. A jelenet szinte mindig azzal folytatódik, hogy a házigazda, látván a hivatalos vagy annak látszó megjelenést és a határozott fellépést, minden kérdezősködés nélkül beengedi a férfiakat a házba. Csak elvétve fordul elő az a folytatás, hogy a házigazda elkéri az azonosítót, közelebbről megnézi a jelvényt, esetleg feltesz egy-két keresztkérdést mielőtt beengedné a „hivatalos” személyeket a házba. Egész egyszerűen, az emberek döntő többsége rendkívül nagy szerepet tulajdonít a formalitásnak, a hivatali vagy annak tűnő külsőségeknek főleg ha azok határozott fellépéssel párosulnak. Sokszor oly annyira meggyőző ez a kombináció, hogy reflexszerűen cselekszünk és szinte mindent elhiszünk a “hivatalos embereknek”.

Szerintem mindenkinek van személyes emléke ilyen vagy ehhez hasonló szituációról. Nekem is van egy, méghozzá nem is akármilyen. Ráadásul olyan élmény, ahol történetesen én voltam a hivatalosnak látszó és határozott fellépésű ember és speciel épp nekem nyíltak meg az ajtók. De ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe.

Mielőtt belekezdenék ebbe a lassan éppen tizenkét éves igaz történetbe, leszögezem, hogy nem vagyok büszke a tettemre, és mai fejjel már nem is csinálnám meg ugyanezt. Mondhatnám, hogy fiatal voltam és nem törődtem a következményekkel, de nem mondom, mert azért annyira fiatal sem voltam. Egész egyszerűen egy jópofa ötletnek és heccnek indult az egész, majd hihetetlen események láncolatává vált mindenféle negatív következmény nélkül. Ez az a tipikus eset, amikor a történetet hallva az ember azt mondja: “Fogadjunk, hogy még egyszer nem tudod megcsinálni!” Valóban nem tudnám és valószínűleg nem is akarnám. Hmmm, ez utóbbiban azért nem vagyok olyan biztos. Talán megcsinálnám, talán. Na, de mi is történt?

Ha jól emlékszem 2002 májusában, egy orvosi szakterület éves kongresszusán vettem részt Párizsban, mint kiállító. (Emlékeztetőül, a New York-i Szeptember 11-i terroresemény még viszonylag frissen élt ez emberek emlékezetében Franciaországban is.) A kongresszus ideje éppen egybe esett a francia nemzetközi tenisztorna (Roland Garros) első hetével.

French-Open-Roland-Garros-2011-VIP-Package-500x292

Az egyik nap délelőtt volt egy pár órás üresjárat, amikor épp nem voltam ügyeletes a kiállítási standon, így két másik kollégámmal elhatároztuk, hogy kilátogatunk a teniszversenyre és körülnézünk egy pár órára, mivel egyikünk sem járt még ekkora sporteseményen és ráadásul mindhárman szerettük a teniszt is. Délután viszont jelenésünk volt ismét a standon, úgyhogy nem volt idő hazamenni, átöltözni, ezért öltönyben és nyakunkban a kongresszusi regisztrációt igazoló hivatalos belépő kártyával (badge) indultunk a Roland Garrosra. Fogalmunk sem volt, hogy egyáltalán tudunk-e majd jegyet szerezni, mindenesetre megpróbáltuk. Időnk nem volt sorba állni jegyért, ezért az utcán, jegyüzérektől vettük meg azokat. Elég drágán és vakon.

Viszont legalább gyorsan bejutottunk. Azonban hamar kiderült a jegyüzér turpissága, ugyanis a jegy csak a mellékpályák meccseire volt érvényes, ahol azonban rettentess volt a tömeg, és szinte semmit sem lehetett látni. Bár az élmény így is nagy volt mindannyiunk számára, azért bosszantott, hogy ennyi pénzért egy sztár meccsét sem tudjuk megnézni, sőt még a mellékpályáknál sem tudtunk leülni.

Amerikai kollégám kiszúrta, hogy ez egyik mellékpálya mellett van egy több emelet magas televíziós közvetítő állvány, ahonnan kiváló kilátás nyílik a mellékpályákra, és még a főpályát is lehet valamelyest látni a tetejéről. Nagyon szerette a teniszt és nagyon el volt keseredve, hogy egy valamire való meccset sem lát, a párizsi nagy tornán. Gondoltam, vesztenivalónk úgy sincs, felajánlottam, hogy próbáljuk meg a lehetetlent és nézzünk egy meccset a TV közvetítőállványról. Ugyanonnan, ahonnan a meccseket a TV-stábok közvetítik. Láttunk egy biztonsági őrt, aki a közvetítőállvány köré épített kis kerítés kapujánál álldogált, de gondoltam legalább próbáljuk ki az öltöny és a belépőkártya együttes erejét. Elvégre vesztenivalónk tényleg nem volt. Legfeljebb azt mondja majd az őr, hogy „sorry sir, but no”. Kollégáim ódzkodtak az ötlettől, mondták, “Próbáld meg te, ha neked működik, akkor jövünk mi is!“. Na nekem az ilyet nem kell (vagy kellett) kétszer mondani.

Odamentem az őrhöz, rámutattam a nyakamban lógó belépőkártyára, aminek mondanom sem kell, hogy semmi köze nem volt a Roland Garros hivatalos kiszolgálói vagy alkalmazotti belépőkártyájához. Még csak nem is úgy nézett ki. Felvillantottam egy pillanatra és mondtam neki, hogy hárman az amerikai sportcsatornának, az ESPN-nek dolgozunk, a kollégáinkat jöttünk meglátogatni a fenti TV-állásba majd odamutattam az egyik kiállásra, de arról fogalmam sem volt, hogy az ESPN egyáltalán jelen van-e. Az őr legnagyobb meglepetésemre kérdezés nélkül egyből kinyitotta az ajtót, mire én hátra néztem, kacsintottam egyet a srácokra és már tapostuk is az állványon a lépcsőket felfelé. Egyszerűen nem akartuk elhinni, hogy sikerült.

Matt nevű kollégám, nagyon boldog volt. Felérve a közvetítőállásba, belebotlottunk jó néhány TV-csatorna stábjába, de senki nem kérdezte tőlünk, kik vagyunk és mit keresünk ott. Senkinek sem tűnt fel, hogy nem vagyunk tévések. Az öltöny és a belépők a nyakunkban hirtelen tévés kollégákká vagy legalábbis VIP vendégekké avanzsáltak mindannyiunkat. Még az sem tűnt fel nekik, hogy mindhármunknak fülig ért a szája és szinte alig tudtunk uralkodni magunkon a röhögéstől.

Nagyon élveztük, hogy jó rálátásunk van a meccsekre és még a kulisszák mögé is bepillanthattunk. Ha jól emlékszem, akkor a BBC kiállásából volt a legjobb a kilátás, így ott időztünk egy kicsit eleinte. Addig-addig nézegettük a meccseket, amíg – egy feltehetőleg – BBC “kolléga” még üdítőitallal is megkínált bennünket, amit mi természetesen örömmel elfogadtunk. Sőt, a következő állásban, az RTL-nél már kérdezni sem kellett minket. Ott már ki is szolgáltuk magunkat, szinte otthon éreztük magunkat. A kutya nem kérdezte, hogy miért nyitogatjuk a stáb hűtőjét. Bő egy órát tölthettünk a stábokkal, amikor kezdtünk megéhezni és úgy döntöttünk, hogy most már láttunk és ittunk eleget, itt az idő, hogy ebédeljünk is egyet mielőtt visszamennénk a kiállításra.

Aki volt már a Roland Garroson az tudja mekkora tömegnyomor van hétvégén. Minden büfé előtt tömött sorok kígyóztak. Igazi, klasszikus leülős étterem nem nagyon volt sehol. Kivéve egyet, amit azonnal kiszúrtunk. Könnyű volt, mert nem volt sor előtte. Bőven volt üres asztal és a bejáratnál senki sem volt aki megállított volna minket. Akkor még mondhatni naivan – merthogy mi azt hittük, hogy az étterem vagy elit vagy nagyon drága és ezért nincsenek sokan – fogtuk magunkat és leültünk egy asztalhoz. Csak az volt a gyanús, hogy a székeken a tenisztorna hivatalos törülközője volt szép díszcsomagolásban. Gondoltuk, ez egy puccos hely, és így kedveskednek az előkelő vendégeknek. Amint leültünk, odalépett hozzánk egy jól öltözött és roppant kedves hölgy és kérdezte melyik szponzortól jöttünk. Na ekkor állt össze a kép mindannyiunknál, hogy milyen étterembe csöppentünk.

Matt és Tamás barátom lehajtotta a fejét, én körülnéztem és megláttam egy BNP-Paribas feliratot, így rávágtam, hogy a BNP-Paribas-tól vagyunk, majd gyorsan felmutattam a kongresszusi belépőkártyámat is, mert hogy az egyszer már bejött. Meglepetésemre, az öltöny és belépő kombinációja megint működött. A hölgy rám mosolygott és most már “hivatalosan” is üdvözölt minket, mint “szponzorokat” és egyúttal megnyugtatott, hogy a pincér nemsokára ott lesz és felveszi majd a rendelést is. Amint, a hosztesz hölgy elment, a többiek végre felnéztek és abban a pillanatban, mikor a hölgy hátrafordult, mindenkiből egyszerre tört ki a röhögés. Biztos vagyok benne, hogy még a hosztesz hölgy is hallotta amint sarkon fordult.

Na talán ez volt az a pillanat, amikor már nem volt visszaút, innentől már tényleg muszáj volt játszani a szponzori azaz a hivatalos szerepet. És valószínűleg ettől a ponttól vesztettük el józan eszünket is. Nem elég, hogy megették a mesénket egyszer, még másodszor is sikerült. Nehéz ezt így visszaadni, de a helyzet már-már kezdett abszurddá válni. Egész egyszerűen nem tudtunk röhögés nélkül leadni egy rendelést sem. Bár valószínű, hogy gyanúsak voltunk, a pincér és a hosztesz mégsem mert minket “igazoltatni”. Elvégre mégis csak mi voltunk a nagy hatalmú szponzorok képviselői.

Ezt megérezve, mi pedig úgy döntöttünk, hogy akkor “ha lúd, legyen kövér” alapon, fokozzuk a hangulatot és immár tényleg eljátsszuk a pökhendi szponzor szerepét is. Ezért, az első kihozott pezsgőt, a kóstolást követően egész egyszerűen visszaküldtük, mert nem találtuk elég jónak. Szabadkozott is a pincér és azonnal hozott helyette másikat.

Az egész jelenetben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a kiszolgálás nagyon lassú volt és az igazi szponzorok kezdtek szép lassan beszállingózni az étterembe. Gyakorlatilag bármikor beülhetett volna egy BNP-Paribas szponzori csapat és akkor nekünk ott vége. Bár arra is volt tervünk. De nem kellett használni.

Fél óra múlva még csak a második fogásnál tartottunk, viszont az étterem kezdett lassan megtelni. Hozzáteszem, ezalatt a fél óra alatt ennyit még nem nevettem életemben. Már kezdtünk gyanúsnak tűnni, amikor Tamás barátom kitalálta, hogy most már tényleg ideje lelépnünk, mert a levegő forrott körülöttünk. Csak emlékeztőként mondom, hogy harminc perc alatt körülbelül ötpercenként jöttek a szponzorok az asztalokhoz és mondanom sem kell senkin sem volt öltöny és olyan belépőkártya a nyakukban mint a miénk. Nagyon kilógott már a lóláb.

Ennek ellenére, vagy talán épp ezért Matt és én nem tudtuk elfogadni ezt a “stílustalan” távozást, amit Tamás kezdeményezett. Úgy gondoltuk, hogy ahhoz, hogy ne bukjunk le, igazi szponzoroknak kell magunkat mutatni távozáskor is. Először is a desszertet visszaküldtük, arra hivatkozva, hogy kicsit kihűlt. A pincér már megszokta, hogy elég válogatósak vagyunk és teljesen természetesen kezelte le a visszautasítást annak ellenére, hogy tudta a felszolgált creme brulee igenis meleg volt. Aztán körülbelül negyedórával később, amikor már szinte egy üres asztal sem volt körülöttünk és egyre több szponzor kezdett el stírelni minket, odahívattuk a hosztesz kisasszonyt és megkértük, hogy örökítse meg ezt a pillanatot egy fotó erejéig mielőtt távoznánk. A hölgy nagyon készségesen segített és lefotózott minket, egyet a mi fényképezőnkkel, egyet pedig az övével, amivel a szponzori eseményt dokumentálta. Aztán megkértünk egy szomszédos asztalnál ülő szponzort, hogy készítsen ő is egy képet rólunk ezúttal a hosztesszel, amint mi éppen felmutatjuk teljesen oda nem illő belépőkártyánkat. A hölgy nem értette miért mutogatjuk a belépőkártyánkat, de nem mert szólni. Mosolygott, talán érezte, hogy így minél hamarabb megszabadul majd tőlünk. Mondanom sem kell, közben majd megpukkadtunk a nevetéstől. Kifelé menet illedelmesen megköszöntük a vendéglátást és az ajándék Rolland Garros törölközőt is, ami egyébként a mai napig megvan.

RG

A törölköző kifejezetten hasznos ajándéknak bizonyult, mert a röhögéstől eleredt könnyeinket azzal töröltük szárazra a távozást követően. Az étteremből a kijárat felé haladva még vettünk egy-egy baseball sapkát emlékbe, amit az öltönyhöz még utoljára úgy vettünk fel, hogy a címkét rajta hagytuk. Ez akkoriban nagy divat volt a rapperek körében. A sapkavétel után Matt barátom, akinek az ingyen pezsgő egy kicsit megártott, megpillantotta az Al Jazeera TV stáb pavilonját és elhatározta, hogy amerikai lévén, videó üzenetet küld Afganisztánban állomásozó honfitársainak. Nem tudtuk visszatartani. Ezúttal ő mutatta fel jelvényét, és mivel neki is bejött, a stáb már készítette is a hátteret. A TV-csatorna képviselője kifejezetten ráharapott a történetre és egy 5 perces videó interjút készített vele, bár mondatainak se eleje, se vége nem volt. Igen ám, csakhogy a riporter nem merte abbahagyni a riportot. Bár az is lehet, hogy ő is hasonlóan érezte magát mint a hosztesz az étteremben és csak túl akart lenni mihamarabb az egészen. Ki tudja? Mindenesre, ott is készült egy-két kép ez utóbbit Matt barátom meg is találta és elküldte. (Sajnos, a többi fényképet erről a napról nem találta sem ő sem én, pedig azok jobban sikerültek.)

al1Matt barátom a riport előtt

Al2A három VIP vendég, öltönyben, belépőkártyával a nyakunkban és a címkés sapka no meg az ajándék törülközők. Mindez az Al Jazeera standján. Priceless….

A riport és a kötelező fotók elkészülte után visszamentünk a kiállítási standra, de dolgozni már egyikünk sem tudott. Mint kiderült, nem csak a nevetés miatt. Robert nevű kollégánk, aki nem tudott velünk jönni aznap, kérte, hogy meséljünk a Roland Garrosról. Előkerültek a fényképek is köztük az is, amin felmutatjuk a belépőkártyáinkat az étteremben. Robert kiszúrta, hogy a belépőkártyákon világosan kivehető a nevünk, a munkáltatónk, sőt a kongresszus neve és helyszíne is. Érdeklődött, hogy szerintünk nem fognak-e majd keresni az étteremből, ha kiderül a turpisság. Legyintettünk, és biztosak voltunk benne, hogy nem veszik a fáradtságot, hogy utánunk jöjjenek.

Tévedtünk. Bár a lebukást és a botrányt szerencsésen elkerültük, a kiállítás utolsó napján a standon – mint utólag kiderült – ezúttal valóban hivatalosnak látszó két férfi jelent meg és mindhármunkat név szerint keresett. És láss csodát éppen Robert barátunkat találták meg a standon. Ő természetesen egyből kapcsolt és tanulva a történetünkből, nem dőlt be a hivatalos fellépésnek és látszatnak. Élőszőr kérte az úriembereket, hogy igazolják magukat. Erre ők nem voltak hajlandóak, mire Robert így elutasította a kooperációt majd megemlítette, hogy egyébként mindhárman már hazaindultak, úgyhogy nem érdemes később visszajönniük. Hogy visszajöttek-e később vagy sem, azt nem tudni. Minket nem találtak meg a hivatalos személyek.

Hát ennyit az öltöny és a határozott fellépés erejéről. És igen, talán újra megpróbálnám, de biztos nem tudnám ugyanígy végig csinálni…

U.I.

Ha tetszett ez a történet és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi, valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor  lájkold a blog facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas

Köszönettel, a Prérifarkas…

 

Hozzászólások

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>